Kovács Éva 1969-ben disszidált Kolozsvárról férjével és pici lányukkal, fiuk már az ausztriai menekülttáborban született. Marylandi házukban alakult meg 1975-ben a helyi, 4. számú Bátori József cserkészcsapat, amelyet cserkészszülőkként támogattak. Az amerikai fővárosban soha nem épült magyar templom, viszont az egyetemeknek is köszönhetően mindig “akadt” magyar katolikus pap. Amikor a katolikus közösség előző vezetője 2006-ban nyugdíjba vonult és felszámolta a közösséget, Éva, Takács Zsuzsával közösen újraindította azt, washingtoni Magyarországi Szent István Katolikus Közösség néven. Bár a közösségi élet fellendült, a magyar pap biztosítása folyamatos kihívást jelent.

Hogyan, mikor kerültél Amerikába? 

1969 márciusában együtt jöttünk el Árpáddal Kolozsvárról, egy másfél éves kislánnyal, Beátával és egy hét hónapos várandóssággal. Mivel a román elnök nem küldött csapatokat a ‘68-as prágai forradalom leverésére, könnyűvé tették a román útlevéllel rendelkezők határátlépését Ausztriába. Tulajdonképpen az egész Románia tudott róla, Kolozsváron is beszélték, mi pedig tudtuk: ez az egyetlen lehetőségünk, hogy disszidáljunk, mert két gyerekkel már úgysem engednének sehova. Az pedig, hogy nélkülük hagyjuk el az országot eszünkbe sem jutott. Eljöveteli szándékunk politikai oka is volt : mindkettőnket egyre gyakrabban és erőszakosabban nógattak, szorongattak hogy lépjünk be a kommunista pártba, amit minden áron el akartunk kerülni.

Március 15-én reggel Bécsben ébredtünk fel. A traiskircheni menekülttáborba kerültünk, Laci ott született 8 hónapra, 1969 áprilisában. Amerikában éltek rokonaim, akiket utoljára 1956 nyarán láttunk, velük vettük fel a kapcsolatot. Júniusban érkeztünk meg, néhány hónapig Boston mellett laktunk a rokonoknál, de még abban az évben Marylandbe költöztünk és a három évig tartó, 1976-79 közötti venezuelai tartózkodáson kívül, ahova férjem építészmérnöki munkája miatt mentünk, azóta is itt élünk. Én még otthon elkezdtem a közgazdasági egyetemet, de a gyerekek érkezése, majd a disszidálás miatt abbamaradt. Negyvenegynéhány évesen gondoltam újra a diplomaszerzésre. Főkönyvelőként dolgoztam 23 évig egy öt háztömbből álló ingatlankomplexumban, onnan mentem nyugdíjba 2010-ben.

Mikor, hogyan kerültetek a helyi magyar közösségbe?

Rövidesen azután, hogy megérkeztünk Washington környékére, megtudtuk, hogy bár magyar katolikus templom nincs, az ötvenes évek elején a washingtoni Katolikus Egyetemre érkező piaristáknak köszönhetően minden hónap harmadik vasárnapján van magyar mise, amire örömmel eljártunk mi is. Washington nem hasonlít a többi magyar lakta amerikai vidékhez: ide nem jöttek kétkezi munkások, csak értelmiségiek, főként diplomaták, pénzügyi és egészségügyi szakemberek, tudósok és tanárok, akik nem voltak sokan és nem volt igényük arra, hogy templomot építsenek, így ott sosem épült magyar katolikus, illetve református  templom. Amikor mi idejöttünk, 100-150 fő körül lehetett a katolikus közösség létszáma. Sajnos nagyon ritka az a magyar család, ahol a gyerekek a nyelvet tovább viszik. A nagyszülők még beszélik, esetleg a szülők is, de a gyerekek már nem nagyon ismerik a nyelvet, és így a magyar szentmisére sem jönnek el. Viszont mindig voltak papjaink. Itt a Katolikus Egyetemen, illetve a  Georgetown Egyetemen tanítottak és Baltimore-ban is éltek többen. Ott élt például Bátori József piarista atya is, aki amellett, hogy időnként szentmisét mutatott be a washingtoni katolikusoknak, irodalmi előadásokat is tartott. Ő lett a helyi cserkészcsapat névadója. A havi magyar misét először a Szent Patrik templomban, majd a St. Dominic templomban, később pedig a St. Mary Mother of God templomban tartották. 1999-től a passaic-i plébános (New Jersey állam) Mustos István atya és a New York-i plébános, Csorba Domonkos atya jártak ide felváltva, ám idős koruk miatt egyre nehezebben tudták vállalni az utazást  hozzánk. Így amikor 2005-ben New Yorkba érkezett két fiatal ferences atya Budapestről, Bagyinszki Ágoston atyára bízták a mi magyar misénket.

Abban az évben vetted át a közösség vezetését. Mi történt?

A 2005. évi adventi mise utáni szeretetvendégség alatt – a fiatal ferences második alkalommal jött misézni – a közösség akkori vezetője, Bros Cecília bejelentette, hogy nyugdíjba megy, elköltözik Észak-Karolinába és berekeszti a magyar miséket. Bennem soha nem volt semmilyen közösségvezetési vágy vagy szándék, de akkor azt gondoltam: az nem lehet, hogy már 50 éve van magyar mise és most ilyen hirtelen abbamaradjon, hiszen még magyar papunk is van, aki megerősítette, hogy továbbra is hajlandó jönni hozzánk. Megkérdeztem Takács Zsuzsa barátnőmet, aktív cserkész anyukát, aki szinte minden magyar szervezet könyvelését végezte abban az időben abszolút pontossággal és  tisztességesen, mellém áll-e, megpróbáljuk-e együtt ezt tovább vinni? Amikor igent mondott, odamentem Cecíliához és elkértem a közösség címlistáját mondván, hogy megpróbáljuk folytatni a hagyományt. Azt mondta, listát adok, pénzt nem. Üres közös kasszával, de megmaradásunkba vetett bizalommal indultunk; éreztük, hogy a Szentlélek meghallgatja könyörgésünket. Az újjászületés nem volt akadálymentes, de a Szentlélek azóta is őrködni látszik felettünk. Először új otthont kellett találnunk, ugyanis a templom új német plébánosa, valamiért nem kedvelte a magyarokat és többé nem engedélyezte templomában a magyar miséket. Kapkodtunk fűhöz-fához, míg az akkoriban a Katolikus Egyetemen tanuló Szászdi Lajos közösségi tagunknak köszönhetően a Szeplőtelen Fogantatás Bazilika altemplomában kapunk egy nagyobbacska kápolnát, amit használhattunk szentmiséink helyszínéül. Februárban már újra volt mise, csupán egyetlen hónap maradt ki! És hála Istennek, visszajöttek az emberek. A parkolás nem volt gond, a helyszín metróval is megközelíthető.

Nem mellesleg Amerika legnagyobb katolikus templomáról van szó!… 

Valóban, de szerintem ezt eleinte nem is fogtuk fel, csak azt, hogy végre van helyünk. Az Immaculate Heart of Mary kápolnától nem teljes fallal van elválasztva a következő pici kápolna, tehát átjárható, ezért nagyobb ünnepekkor oda is tettek nekünk székeket, mert olyankor több mint ötvenen gyűltünk össze. Ez a kápolna lett tehát a magyar miséink otthona a világjárvány kitöréséig, 2020 márciusig. 2006-ban, néhány hónap után a mise utáni agapé számára is tudtunk helyszínt biztosítani a Katolikus Egyetem egyik tantermében, valamint az állami adóhivataltól megszereztük a működési engedélyt nonprofit szervezetként. Így történt, hogy a washingtoni Magyarországi Szent István Katolikus Közösség 19 évvel ezelőtt, 2006. februárjában újjászületett. A hivatalos iratok szerint én lettem a titkár, Zsuzsa a pénztáros; nálunk elnöki pozíció nincs. Később Sayko Edit is csatlakozott hozzánk, vele hármasban vittük tovább a közösség hivatalos ügyeit. Edit tanárnő és grafikus, jó beszélőkészsége és szép hangja van, énekkarban is énekelt, ő készítette a szórólapokat, és amikor a misén nem volt kántorunk, énekelt. Korábban nyáron nem volt mise, de a mi időnkben azt is megszerveztük, hogy ne legyen hosszabb kimaradás.

Arra nem gondoltatok, hogy évközben is sűrűbbé tegyétek a miséket?

A havi mise hetven éves hagyomány, és a magyar mise mellett mindenkinek megvan a saját amerikai temploma, amelyet a többi vasárnapokon látogat. A Szeplőtelen Fogantatás Bazilika egy kegyhely, ott nincsen plébániai hivatal, nem lehet elsőáldozás, keresztelés, esküvő, csak szentmise.

2007-ben Ágoston atyát felvették a Katolikus Egyetem PhD-programjára, ideköltözött, és úgymond állandó papunk volt kilenc évig. Ezalatt kissé bele is süppedtünk a kényelembe, de amikor 2015-ben tanulmányai befejeztével visszautazott Magyarországra, újra felmerült a kérdés: hogyan tovább?

Akkor szentelték fel a kegyhely magyar kápolnáját. Az nem segített?

Valóban, 2015 augusztusában történt a magyar kápolna felszentelése, de az nem érintette azt a tényt, hogy magyar pap nélkül maradtunk. A magyar kápolnához hivatalosan nincs közünk, annak létrejöttét Kiss Barnabás detroiti ferences atya, a külföldi magyarok püspöki delegátusa intézte közvetlenül a bazilika rektorával, mi annak csak haszonélvezői vagyunk. Én személyesen nem voltam jelen a kápolnaszentelésen, mert mi a nyarakat a nyugdíjazásom óta Magyarországon töltjük. Viszont használtuk, látogattuk rendszeresen évekig, minden első pénteken rózsafüzért imádkoztunk; már ismert a felvigyázó is. Azt is tudom, hogy magyarországi delegációk gyakran látogatják a kápolnát. Idén februárban például összefutottunk Szijjártó Péter külügyminiszter úr delegációjával; meg akartuk mutatni valakiknek a magyar kápolnát, de tele volt, mert éppen miséztek benne külügyminiszter úr kérésére.

Visszatérve a közösség helyzetére, hogyan alakultak a továbbiak?

Úgy hozta a Gondviselés, hogy a Clevelandben szolgáló Bóna Richárd atya itt végezte doktorátusi tanulmányait a Katolikus Egyetemen 2015-től 2017-ig, így ő tartotta nekünk a miséket. Utána az akkor már 95 éves Őrsy László jezsuita atya segített ki. Őt is a Gondviselésnek köszönhetően ismertem meg, rövid idő alatt összebarátkoztunk. Ha találkoztunk, mindig megkérdezte, hogy vannak a magyarjaink. Miután Ágoston atya és Bóna atya is elment, elpanaszoltam neki: “László atya, nem jól, nincs papunk”. Mire azt válaszolta: “Én már nem vezetek autót, de ha ti vállaljátok, hogy elvisztek és visszahoztok, akkor kisegítlek”.

Közben, még papnövendék korában felfedeztük Megyeri Stefan atyát, akinek édesapja ‘56-os magyar, édesanyja bajor, ő pedig Németországból került Washingtonba papnövendéknek és 2019 nyarán szentelték pappá. Alkalmanként ő is elvállalta a magyar miséinket, valamint a 2018-ban Washingtonba helyezett Msgr. Forró József vatikáni diplomata is. Nagyon megnőtt az ázsiónk a kegyhelynél, amikor Forró atya megérkezett a vatikáni követség 500-as Fiatjával – amitől mindenki hasra esett –, és kiderült, hogy hozzánk jön! (nevet)

Mi történt a járvány kitörése után?

Miután 2019-ben Stefan atyát kihelyezték a marylandi Szent Erzsébet templomba, mindig kérdezte: miért nem megyünk mi is oda? A mi válaszunk az volt: megszokták a kápolnát az emberek, könnyen megközelíthető, maradunk.  Amikor azonban beütött a Covid, és bezárták, majd újra megnyitották a templomokat, mégis jobbnak láttuk átmenni az 500 személyes nagy templomba, mintsem továbbra is a kis kápolnába, ahova nem szívesen jöttek volna vissza az emberek, mert nem lehetett volna betartani a szigorú távolsági előírásokat. Így is elszivárogtak többen. Azóta is ott vagyunk a Szent Erzsébetben. Stefan atyát röviddel ezután áthelyezték egy másik helyre, egy georgetowni 100 éves pici katolikus templomba, apostoli adminisztrátornak, kvázi plébánosnak. Egyedül van, segítség nélkül, de továbbra is eljár hozzánk magyar misét tartani. Ugyanakkor az ő templomát is használhatjuk, olyan különleges alkalmakkor megyünk oda, amikor hosszú az ünnepi mise és az azt követő agapé. Nála nem kell gyorsan kimenni a szeretetvendégség után, mert nem következik utána amerikai mise és mivel ott ő a főnök, ezért nála kényelmesebb lebonyolítani egy elsőáldozást vagy püspöklátogatást. Tehát immár két helyszínünk is van, miközben továbbra is megtartottuk a kapcsolatot a kegyhelyen Monsignor Rossival, a bazilika igazgatójával és bár jelképes, de rendszeres adományt juttatunk a bazilikának,  hátha valamikor újra szükségünk lesz a kápolnára.

Akkor most stabilnak mondható a magyar papi helyzet Stefan atyával? 

Nem, mindenképpen kellene egy kisegítő pap, mert Őrsi atya már nincs köztünk, Forró József atyát pedig elhelyezték a vatikáni követségről, tehát nincs magyar pap a környéken, és ha Stefan atyának valami más dolga akad, nincs kihez fordulnunk. New Yorkból és New Jersey-ből már nem jönnek, számukra túl messze vagyunk és túl sok a dolguk. 2024 nyarán Fekete Zsuzsa washingtoni közösségi diplomata tanácsára megpróbáltunk a Kőrösi Csoma Programon keresztül hívni Magyarországról kisegítő katolikus lelkipásztort, el is fogadták a kérvényünket, és küldték Szivós Katát, egy fiatal és tehetséges táncművészt, akivel mindenki jól jár(t), csak mi nem, hiszen misézni nem tud. Egy papnak tudtunk volna szállást és ellátást is biztosítani, mert Stefan atyának van vendégszobája és az illető tudott volna neki segíteni a plébánián…

Ez a terv tehát nem sikerült, de közben mi magunk is keresgéltünk és ismét találtunk valakit. A Vatikáni Rádió magyar osztályán dolgozó kedves barátnőm ismert egy délvidéki papot, Jovicic Goran egyházjogászt, aki egy marylandi papneveldében tanít. Édesanyja magyar, apja szerb, tud magyarul és boldogan elvállalta, hogy amikor ráér, eljön és misét mond nekünk. Néhány héttel ezelőtt a Nagykövetségen egy panel beszélgetésre is már őt hívták, mert Stefan atya éppen nem ért rá. És ami nagyon fontos: Goran atya gyóntat magyarul is, míg Stefan atya nem, mert annyira nem tud jól a nyelvünkön. Amerikában kezdett el magyarul tanulni, a Kossuth Háznál, mert édesapja sajnos nem tanította meg. A liturgiát megtanulta magyarul, de a társalgás már nehézkesen megy neki. A homíliát megírja angolul, lefordítja, elküldi Pécsre a tanárnőjének, aki átnézi, és amit visszakap, azt felolvassa nekünk. Amikor néhány hívő panaszkodott, hogy nem értik a kiejtését, megkértem őt, hogy adja ide nekem a leírt szöveget, és én majd mise után szétküldöm a címlistán Ez is nagyon jól működik, örülnek neki az emberek. A hívek minden alkalommal hozzájárulnak az agape terített asztalához, van önkéntes kántorunk, egyik lelkes tagunk mise után fényképes beszámolót küld a közösségi listára a létszámról, olvasókról, a homília rövid összefoglalójával. Az új híveket üdvözöljük, a régiekkel elbeszélgetünk. Meleg, baráti hangulat uralkodik.

Ugyanakkor tény: mi nem vagyunk rajta az amerikai magyar katolikus diaszpóra térképen. Nem vagyunk plébánia, még Cserháti püspök úr is azt mondta: “Ti csak egy társaság vagytok…”. Vagyis nem lehet semmiféle igényünk a katolikus egyház felé. Nem is nagyon törődnek velünk, Kiss Barnabás atyával is évente egyszer-kétszer váltunk szót. Ha Magyarországról egyházi küldöttség látogat Washingtonba, nem kifejezetten hozzánk jönnek, ám  mi is profitálunk belőle, olyankor sokkal több ember eljön a szentmisénkre. Én már végigjártam ezt a papi kérdést, a nagyváradi püspöktől kezdve mindenkivel beszéltem, akivel lehetett, de látszólag nincsen megoldás. Az a következtetésem: hacsak valamilyen újabb csoda folytán ide nem küldenek egy magyar papot tanulni, nem lesz magyar papunk átmeneti időre sem.

Ennek fényében szerinted hogyan van jövője a közösségeteknek?

Ahhoz, hogy válaszolni tudjak, kicsit vissza kell térnünk arra az időre, amikor Forrai Tamás jezsuita atya Torontóban szolgált és amikor Ferenc pápa kihirdette a szinodális egyházat, 2023-ban. Mi nem vagyunk plébánia, tehát mi hivatalosan nem vehettünk ebben részt, de arra gondoltuk, miért ne használhatnánk fel annak lelkiségét? Ugyanis a Covid-járvány óta egyre kevesebben jöttek el a magyar misére. Forrai atya még a Covid alatt néhány kis csoporttal, így velünk is tartott zoom beszélgetéseket, és egyszer feltette a kérdést: “Nektek van jövőképetek? Tudjátok, mi lesz 5 év múlva?” Ez nagyon nehéz, de  rendkívül fontos kérdés, amit egyébként Torontóban is feltett a saját híveinek. És bár azoknak is fájdalmas volt válaszolni,  kiderült: nagyon hasznos. Amikor ezek után felszólított azzal, hogy “Éva, tessék, csináld!”, kicsit kiment az erő a térdemből, mégis 2024 januárjában mi is elkezdtünk egy ilyen témájú beszélgetést a közösséggel: látjuk-e magunkat 5 év múlva? Tudjuk, hogy az asszimilálódás mindenképpen bekövetkezik, de akarjuk-e, hogy esetleg már egy-két éven belül történjen? Akarunk-e ezen változtatni? Ha igen, mit tud a közösség nyújtani a híveknek, és mit tudnak ők nyújtani a közösség számára?

Először is kimondtuk, hogy előbb-utóbb tisztségviselő-váltásra lesz szükség. Tudniillik mindhárman idősek voltunk már akkor is, ráadásul Edit és Zsuzsa körülbelül egyszerre ugrottak ki ebből a hármas fogatból. Zsuzsának lett egy rendkívül súlyos autóbalesete, ami után többet már nem tudott visszajönni, Edit nyugdíjba ment, betegeskedni kezdett, egyre több időt töltött Magyarországon. 2023-ban még volt egy elsőáldozás és egy bérmálás, amelyre ő készítette fel a fiatalokat, akkor jelen volt, de utána már nem jött vissza. Végül ketten maradtunk György Cilivel, akit én hívtam meg néhány évvel ezelőtt, hogy csatlakozzon hármunkhoz. Ő volt a “tartalékos”, akit mindig meghívtuk az oltáregyleti gyűlésekre, hogy tudja, miről szól a munkánk. Nyaranta, amikor nem vagyok itt, akkor minden Cilire marad. Távirányításban sok mindent el tudok intézni, de helyben is mindig kell, hogy legyen valaki. Brassói születésű, férje is erdélyi és katolikusok. Két cserkész gyerekük van, értik az önkéntesség fontosságát, szépségét. Cilit a templomból ismerem, amikor még a szüleit is elhozta. Tud gitározni, a cserkészetben és nálunk is, ha éppen arra van szükség.

Visszatérve a közösség jövőjére…Mit mondtatok még ki?

Azt, hogy új ötletekre volna szükség. Ezért például a reformátusoktól átvettük a gyerekfoglalkozás ötletét. Éppen ezen a januári beszélgetésen megjelent egy új házaspár, ahol a feleség óvónő volt, Cilinek jó ismerőse. Balsa Gabi vállalta, azóta nálunk is van gyerekfoglalkozás – ami azért is nagyon jó, mert emiatt eljönnek a kisgyerekes családok. Emellett javasoltam, hogy a felolvasást újra a gyerekek végezzék. Érdekesebbé, szebbé, családiasabbá teszi a misét számunkra, örömmel készülnek rá és ugyanakkor eljön az egész család. Az apró újításoknak egészen látható, kézzelfogható eredménye lett: az átlag 35 főből már átlag 60-70 személy jár misére. Sőt, tavaly ősszel és idén márciusban 150-en voltunk. Cili ötlete volt, hogy a tanévkezdő misére meghívjuk az éppen idelátogató két magyar püspököt és a szombathelyi atyát –  Fekete Szabolcs Benedek szombathelyi segédpüspököt, Martos Levente Balázst,  Budapest-Esztergom segédpüspökét, valamint Wimmer Róbertet, a szombathelyi egyházmegye plébánosát. Teljesen megtelt a pici templom, és a misét nagy agapé követte. Tehát sok jó dolog történik velünk, viszont továbbra is kérdéses a magyar pap helyzete és egyelőre senki nem jelentkezett az én helyemre. Pontosabban jelentkezett egy fiatal cserkész apuka, hogy segít azokban az informatikai dolgokban – honlap, Facebook, stb. –, amit közel 82 évesen én már nem akarok megtanulni. Cili nagyon ügyes és lelkes, jól megértjük egymást, de van két gyereke, egy tűzoltó férje és fizetett állása, ráadásul elég messze lakik, majdnem egy órányira. Én nyugdíjas vagyok, akár hétköznap délelőtt is meg tudok jelenni és képviselni a közösséget, ha szükséges, de ő még hétköznap délután is csak nehezen tud elszakadni a gyerekei, feladatai mellől. Tehát valaki olyan kellene mellé, aki azt is tudja vállalni…

Honnan fakad a te hited, miért is vállaltad el a közösség újjászervezését? 

Ötödikes koromig nagyon buzgó katolikus voltam, pedig akkoriban a református nagymamámnál laktam, Szamosújváron. De az ugyancsak református dédnagymamámnak is volt saját rózsafüzére, mindketten szorgalmazták, hogy hittanórára és templomba járjak. Szüleim akkor még a máramarosi hegyek között éltek, mert apámnak ott volt állása. Később, amikor hazakerültem, már nem jártam templomba, de mélyen bennem maradt a vágy és az érzés, hogy valami hiányzik az életemből. Férjem nagybátyja, még a ‘30-es évek elején is a romániai örmény katolikusok püspöke volt. Miután a román állam visszavonta ezt a konkordátumot, odacsatolták az erdélyi örmény katolikusokat a gyulafehérvári egyházmegyéhez, őt pedig lefokozták apostoli kormányzóvá a ‘40-es években Szamosújváron. Gyerekként én is hozzá jártam hittanórára. Amikor Árpád megkérte a kezemet, azt gondoltam, milyen jó lesz, hogy a házassággal visszatérek az egyházamhoz. Itt Amerikában befogadott az amerikai magyar katolikus közösség, jól éreztem magam benne. De őszintén nem tudom megmondani, miért vállaltam el, nem is gondoltam szó szerinti „szervezésre”, csak annyit: nem akartam, hogy vége legyen egy szép, jó és hasznos hagyománynak, amelyet sok-sok magyar kéz és szív hozott létre.

Jól sejtem, hogy az említett 150 fő között ott voltak a helyi cserkészek is?

Igen. A helyi cserkészettel mindig is szoros volt kapcsolatunk. Annyira, hogy nálunk alakult meg. Bolváry Pál pálos szerzetespap – aki Magyarországon három évig kegyetlen börtönbüntetést szenvedett cserkész aktivitása miatt, és 1972-ben került az Egyesült Államokba, a pittsburgh-i Szent Anna plébániára –, jó ismerőse volt a közösséget akkor vezető, Mindszenty Társaságot elnöklő Spillenberg doktornak, akit megkeresett azzal: akarunk-e cserkészcsapatot? Elmesélte nekünk, hogy ő már Pittsburghben is alapított egyet, és ha van rá igény, nálunk is elindítja. Azt válaszoltuk: nem tudjuk – hiszen azt sem tudtuk, miről van szó. De körbekérdeztük a magyar családokat és ők akarták, így 4-5 családdal nekivágtunk, a mi nappalinkban, 1975-ben. Volt egy utolsó éves gimnazista fiú, aki a németországi, Burg Kastl-i magyar gimnáziumban is tanult, Papp Keve – azóta már “visszidens”, azaz Budapesten él –, aki tudta, miről szól a cserkészet, így ő lett az első, még nem bejegyzett parancsnokunk. 1976-ban bejegyezték a csapatot 4.sz. Bátori József cs.cs. név alatt. Mi abban az évben  elmentünk Venezuelába, és mire visszajöttünk 1979-ben, már egész komoly csapattá alakultak. At egyik cserkész nagymama alagsorában jöttek össze, és már néptáncolni is tanultak, barna nyakkendős idősebb cserkészeket is avattak, és tanítani is kellett őket; így én is beálltam a magyarságismeretet tanítók sorába. Azóta is ott vagyok körülöttük; hívtak akkor is, amikor már a gyerekeink nem voltak cserkészek, szavalóversenyen zsűriztem, pénztárban ültem a bazáron. Árpád is nagyon támogató cserkész apuka volt, sokszor vitte a gyerekeket portyákra, kirándulásokra meg kántálni Washington környékére, segített májusfát állítani a lányoknak. Mindig is kivette a részét az önkéntes munkából, ahogy most is, de már nagyon várja, hogy abbahagyjam, átadjam… (nevet)

A kezdeti időkben tehát a cserkészcsaládok túlnyomó része katolikus volt?

Igen, mindig a cserkész szülők vállalták el a szentmise utáni agapét. A gyerekek felolvastak, és viszonylag gyakran volt elsőáldozás is. Amióta mi átvettünk, idén lesz a negyedik elsőáldozó csoport, éppen ebben a hónapban. Korábban Sayko Edit végezte az elsőáldozók és bérmálkozók hitoktatását, most elvállalta Balsa Gabi, így reméljük, hogy ez sem fog abbamaradni. A mi időnkben 30 körüli gyerek volt a csapatban, most már 70-80. A csapatparancsnok, a clevelandi Dömötörffy Éva katolikus és támogatja a katolikus közösség és a cserkészet közötti szoros kapcsolatot, és így évnyitó misére, karácsonykor és elsőáldozás esetén eljönnek hozzánk. Ahogy már említettem, a másod-, harmadgenerációsok között nem egyértelmű, hogy mindenki  ismeri a nyelvet.  Gyakran érkeznek azonban újabb családok, mert Washingtonban mindig vannak különböző ösztöndíjak, diplomácia testületek, felsőoktatási, pénzügyi és egészségügyi intézmények, ahova diplomaták, tanárok, szakemberek, kutatók közeli amerikai templomba menni, mint 10-20 perccel többet vezetni hozzánk, miközben van olyan idős ember, aki másfél óra vezetéssel is eljön. Valószínű, hogy ez a diaszpórában mindenhol így van… Ennek kapcsán szólnék még a más szervezetekkel való kapcsolattartásról is. Közösségünk baráti kapcsolatot ápol a Washington DC környéki magyar intézményekkel, így a református közösséggel, a cserkészekkel, a Kossuth Alapítvánnyal, valamint Magyarország Nagykövetségével. Közösségünk tagja a Magyar Amerikai Koalíciónak is. Baráti kapcsolatunk a református testvérekkel évtizedekre nyúlik vissza; minden év januárjában az Ökumenikus Imahét kapcsán együtt imádkozunk felváltva egymás templomában, mise, illetve istentisztelet keretén belül, de más alkalmakkor is szívesen látogatjuk egymás eseményeit.

A ti gyerekeitek, unokáitok hogyan kapcsolódnak a magyarságukhoz? És hol töltitek a nyarakat: Erdélyben vagy Magyarországon?

A lányunk Virginiában él, mind a négy fia informatikus mérnök és mind Magyarországon tanultak, kettő a Műszaki Egyetemen, kettő az Óbudai Egyetemen. Állítják, hogy a 3,5 év, azaz hét szemeszter alatt több tudást szereztek és kevesebb anyagi befektetés árán, mint a barátaik Amerikában. Már csak a legkisebb, Levente egyetemista, ráadásul egyedül ő vállalta, hogy   magyar nyelven fog tanulni. Amikor négy-öt évesen elkezdte az amerikai óvodát, megkérdeztem tőle, már kezdesz tanulni angolul? Azt válaszolta: “Nem, a többiek tanulnak magyarul…”. A fiunk Coloradóban él, neki nincs gyereke.

Kisebb korukban minden nyáron hazavittük őket, mert felelősséget éreztünk a nagyszülők iránt, akitől elvettük unokáikat, és azt is akartuk, hogy megismerjék a tágabb rokonságot, barátokat szerezzenek – ezek a kapcsolatok ma is élnek. Mi nyugdíjas korunk óta töltjük a nyarat a Bakony lábánál, egy múlt század eleji, vastag falú, nyáron hűvös házban, nagy kerttel és állatokkal, mert Árpád erre vágyott.  Nagyon nehéz volt eldönteni, hol vegyünk nyári házat. Erdély a mi hazánk, bár Magyarország is most már lassan az lesz, viszont teljesen magyar nyelvi környezetben akartunk élni, ezért döntöttünk végül Magyarország mellett. Férjemnek nagy családja van, akik Erdélyből települtek át, és most Ajka és Veszprém környékén, a Balaton-felvidéken laknak, így velük is tudjuk tartjuk a személyes kapcsolatot.

Végül a nemrég elhunyt, legidősebb magyar jezsuitáról mesélj egy kicsit.

Ahogy említettem, Ágoston atya révén ismertem meg őt, tudniillik Őrsy László atya a 2010-es évek elején úgy döntött, hogy a könyvtára egy részét a budapesti Sapientia Egyetemnek adományozza, Ágoston atya pedig elvállalta, hogy a könyveket elhozza tőle és elszállíttatja Magyarországra. Egyik alkalommal megkért, hogy segítsek szállítani a könyveket. Őrsy atya a Georgetown Egyetem területén lévő jezsuita házban lakott, más tanárokkal együtt. 70 évig volt egyetemi tanár, abban az akadémiai közegben mindenki ismerte. Miközben összepakoltuk a könyveket, beszélgettünk. Később egyedül is elmentem hozzá könyvekért és egyszer meghívott ebédre az ebédlőjükbe. Miközben beszélgettünk, mindig kérdezgetett a helyi magyar közösségről.

Egyik ilyen alkalommal ajánlotta fel, hogy segítségünkre lesz. Szóba került a lelkigyakorlat is, ugyanis Mustos atya évente egyszer azt is tartott. Ezeket az alkalmakat péntek este kezdtük és vasárnap misével és villásreggelivel zártuk, nálunk. László atyának ez túl hosszú  idő lett volna, ő a szombati vacsora után hazament, de nagy örömmel találkozott ezzel a kis csoporttal évente többször is. Amikor egy baltimore-i öregotthonba került, mert Georgetown már nem tudta vállalni őt hanyatló egészségi állapota miatt, onnan is eljött hozzánk, vagyis elmentünk érte, elhoztuk, majd visszavittük. Nagyon szerette ezeket a beszélgetéseket, mindig rengeteg mondanivalója volt. Egyszer Mirk Zita akkori közösségi diplomata is eljött hozzánk, hogy bejelentse: László atya kitüntetést fog kapni 2022. március 15-én. Meg is történt, a Kossuth Házban tele volt az alsó terem. Előzőleg, 2021-ben pedig együtt ünnepeltük a 100. születésnapját. Kedves emlékem róla az is, hogy miután 2016 karácsonyán meghalt az édesanyám, aki vele egyidős volt, a Georgetown Egyetem egyik picike kápolnájában misét mondott édesanyámért. Nagyon meghatott vele.

2023 januárjában azért került New Yorkba, mert már kezdett betegeskedni. Baltimore-ban csak egészségeseknek való idősotthon van, viszont a Fordham Egyetemen lévő jezsuita idősotthonhoz nagyon közel van kórház, ők vállalták. Először októberben látogattuk meg ott. Nagyon örvendett nekünk, sokat mesélt és közben mutogatta a régi képeit, amelyeken hol egyik, hol a másik pápával áll szemtől-szembe. Utána sokáig nem tudtunk elmenni hozzá, de végül 2025. március 30.-án, halála előtt pár nappal ismét sikerült. Akkor már közel 104 éves volt, már nem beszélt, néhány napja már nem is tudták felültetni, és csak egy-egy falatot evett. Margaret főnővérrel együtt azon imádkoztunk, hogy még életben találjuk, megismerjen minket és megértse a magyar szót. Amikor odaértünk, a bal oldalán fekve aludt, Margaret gyöngéden felrázta és amikor kinyitotta a szemét, ott álltam előtte. Felragyogott az arca, úgy tűnt, hogy megismert. Elmondtam neki, hogy Washingtonból és Magyarországról mindannyiunk imáit és szeretetét hoztuk neki. Nem biztos, hogy hallotta vagy értette, csak nézett engem, majd Árpádot, és mindkettőnk kezét megfogta. Nem is a világhírű szerzetes pap, hanem az őt ölelő karjával váró Isten közelében, de még a gyönge testben lévő, emberi érintésre, szeretetre vágyó haldokló feküdt ott… Mindketten könnyezve, mélyen megrendülve tettük meg az öt órás utat hazafelé.

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Kovács Éva archívumából származnak.